|
|
|
|
|
|
|
|
MEDGYASZAY ISTVÁN - Budapest, 1877 - 1959 - Tanulmányait a bécsi Képzõmûvészeti Akadémián. majd ennek keretében Otto Wagner Mesteriskolája (Spezialschule für moderne Architektur) kitüntetett növendéke. Ugyanakkor a bécsi Mûegyetem (K. K. Technische Hochschule) rendes hallgatója (1900). Építészeti oklevelét 1904-ben a budapesti Mûegyetemen szerezte. Az Angliából J. Ruskin - W. Morris - Ph. Webb nyomán indult rövidéletû " Új stílus', vagy szecesszió, mely a nép mûvészetére is ráirányította a figyelmet - egész Európát meghódította. Az építészetben a belsõ tér új kialakítási rendjét jelentette, jellegzetes díszítményeivel. Nálunk e díszítmény jobbára a magyar nép mûvészetébõl táplálkozott - fölhasználva ötletes és jellegzetes szerkezeti megoldásait is. A magyarországi szecesszió így lett a "magyar építõmûvészet" - az önálló "magyar stílus" - születésének bölcsõje. Medgyaszay 1904-tõl beutazza hazánk jellegzetes néprajzi tájegységeit. Útirajzai Malonyai D.: "A magyar nép mûvészete" címû páratlan értékû mû I-II. köteteiben jelentek meg. Ugyanott szakszerûen számol be a nép ötletgazdagságáról, lelkületérõl, sajátos mûvészetérõl. Majd ennek forrását keresve Európa híres Keleti-gyûjteményeit tanulmányozza. Késõbb Távol-Kelet útján Indiáig jut. Itt a magyarok elõdeinek rokon hun-nép töredékei szálláshelyén folytatja kutatásait. Így lett Medgyaszay az önálló "magyar stílus" legkövetkezetesebb képviselõje.
A századfordulón tûnik fel az eljövendõ "évezred" új építõanyaga: a vasbeton s néhány korai alkotása. Medgyaszay volt az elsõ, aki rámutatott esztétikai hiányosságaira. De ennél tovább ment. Bécsben 1908-ban a VIII. Nemzetközi Építész Kongresszuson hangzott el nagyjelentõségû elõadása: " A VASBETONÉPÍTÉSZET MÛVÉSZI MEGOLDÁSA" (Bericht, Wien 1908). Ugyanakkor be is mutatta az akkor elkészült veszprémi színház újszerû vasbeton-szerkezetének mûvészi megoldásait: a népmûvészetbõl stilizált - elõre gyártott vasbeton erkélytartó konzolok, díszesen formált boltozat, szabadalmazott vasbeton ablakok, pergolák, lámpatartók, egészen újszerû oszlopfejezetek. Ez volt az a ritka pillanat az építészet történetében, amikor az építõmûvészet fejlõdéstörténete útján megelõztük Nyugatot: utat mutattunk Nyugatnak.
Medgyaszay a magyar építõmûvészet elõtt is megnyitotta az egyetlen lehetséges, reális utat: amikor a jövõ új építõanyaga a vasbeton mûvészi formálását összekötötte a magyar nép õsi hagyományainak alkalmazhatóságával. Ez Medgyaszay jelentõsége. A soproni színház (1909) hasonló megoldású. A gödöllõi két mûteremház (1904, 1906) korszerû formai alakításával, a vasbeton újszerû szerkezeti szerepével - amit "Hollán"-díjjal tüntettek ki - a népmûvészettõl ihletett hangulatával nem csak hazai, nemzetközi viszonylatban is egyedülálló. Hasonló elvek alapján építi 1910-ben a rárósi Sírbolt-templomot (Mul'a, Csehszlovákiához csatolva), teljes egészében vasbetonból. Az oktogonális teret 8 cm vasbeton-héj kupolával födi. A torony harangház hangvetõje 4 cm vasbeton-héj. Az 1916-ban Lembergben (Lwow), majd 1918-ban Budapesten a Margitszigeten rendezett Hadikiállítás alkalomszerû pavilonjai a magyar népi építészet ötletgazdag átköltései - a késõbbi alkotópályája során vissza-visszacsengenek mûvein.
A trianoni békediktátum (1920) máig kiható végzetes következményeivel minden fejlõdés útját vágta. A szétszabdalt magyar föld legértékesebb területeit több millió magyarral a szomszédos államokkal kebeleztette be. A hazai - jobbára - idegenszármazásúak kezében lévõ tõkén s sajtójukon keresztül irányítólag hatottak szellemi életünkre - így a mûvészetekre is - ami a "magyar stílus" teljes mellõzését jelentette. Ezek az építészek a "korszerû" jelszóval a nyugati eszmeáramlat szülöttét: a "célszerûség" elvét hangoztató "Bauhaus-iskola" sivárrá lett betontömbjeivel hazánkat is elárasztották. E "ratio speculativ" mûvészietlen elvével szemben Medgyaszay a maga "derût" sugárzó, magyar hagyományokon nyugvó alkotásait állította. Ilyen, a szegény vidéki város: Nagykanizsa színháza (1926) gazdaságos, szellemes megoldású épületkonstrukciója. Amely nem más, mint földre állított fedélszék, azaz a színház tetõzetét az egymástól négy méterre elhelyezett dúc-párok tartják.
Az õsi sátorszarvazat alkalmazása. Azután a Távol-Kelet hangulatát sugárzó ötletes: mátraházi Turistaszálló (1927). A magas tetõ szerkezete itt is az õsi sátor-szarvazatokból áll. Egyik legszebb tájba illõ épületünk. A Kisfaludy Társaság által "Greguss-díjjal" kitüntetett, volt: Baár-Madas ref. Leánynevelõ-Intézet és Lyceum Budapesten a Rózsadombon (1928), szintén Keleti múltunkra utaló, legszebb oktató-nevelõ intézményünk volt. Az egyik utolsó "magyar stílus" kísérlete: Bérház Budapesten a József Attila u. 12. (1938). Számtalan hazai és nemzetközi pályázaton nyert díjat, kitüntetést, elismerést. Fiatalkori eszmei terve a budapesti Szent-Gellérthegyre tervezett impozáns: Nemzeti Panteon (kitüntetve: Bécs 1903, Budapest 1906, Páris 1907, London 1909, Monza 1923). Sajnos, ma legjelentõsebb épületeit "korszerûsítés" címen megértetlenül átépítgetik, megfosztva eredeti szépségüktõl - a Medgyaszay Család minden tiltakozása ellenére. Követeljük visszaállításukat eredeti formájukban - hiszen azok nem csak a magyar nép, de az egyetemes emberiség közkincsei ! (Bartha Zoltán) |
||||||
 VESZPRÉMI SZÍNHÁZ 1908 |
 VESZPRÉM, SZÍNHÁZBELSÕ 1908 |
|||||
 SOPRON, SZÍNHÁZ 1909 |
 NAGYKANIZSA, SZÍNHÁZBELSÕ 1926 |
|||||
|
|
|
DOKUMENTUMOK Ars Hungarica 1983/2
Medgyaszay István
A VASBETON MŰVÉSZI FORMÁJA (1908)
Közli: Bartha Zoltán
Hetvenöt éve, hogy elhangzott egy szerény, de nagy jelentőségű előadás a bécsi VIII. Nemzetközi Építész Kongresszuson - 1908. május 22-én délelőtt 10 órakor az Eschenbach utcai Osztrák Mérnök és Építész Egylet előadótermében. Az akkori “művelt világ” — ahogy a kongresszusi kiadvány jellemezte — tíz országának 437 kiküldötte vett részt a Kongresszuson. A május 18-23 -ig tartott Kongresszus ideje alatt a városnézésen, kirándulásokon és kiállítások megtekintésén kívül délelőtt 9-13, valamint délután 3-5 óráig előadások hangzottak el hat témakörben. A Kongresszus elnöke Otto Wagner volt. Kívüle számos kiváló építész vett részt. Az előadások — szokás szerint — korabeli problémákat tárgyaltak. A vasbeton építészettel a VI. témakör foglalkozott. Ha ma, több mint hét évtized távlatából tekintünk vissza a századelő éveiben rendezett Kongresszusra s kiadványában (BERICHT ÜBER DEN VIII. INTERNATIONALEN ARCHITEKTENKONGRESS WIEN 1908) lapozva a fölvetett témaköröket futjuk át — kétségtelen, hogy az 538- 554. oldalak 12 ábrával illusztrált tanulmánya igazságával világító fáklyaként emelkedik ki.. Ez az előadás korunk s az eljövendő évszázadok új építőanyagának, a vasbeton művészi alakításának első, s minden időkre örökérvényű megfogalmazása. Ez az akkor harmincegy éves fiatalember, Medgyaszay István, aki alig pár éve hagyta el az egyetem padjait — igaz, már tervező múltra tekinthetett vissza, kitüntetésekkel s aranyéremmel zsebében — forrongó korának útvesztőiben eligazodva, mondanivalója kristálytiszta megfogalmazásával mutatott utat. Gondolatai ma is frissek, szó szerint igazak s megfontolandók. Bécs, 1908. május 22. 10h
A vasbeton művészi formája
Amikor az emberi művelődés egy-egy újabb fordulóhoz ért és az az új irányban erősebben fellendült: a végtelen élet lüktetése megnyilatkozott a művészetben is. Ezekből az időkből származnak az örök értékű remekművek. Emberi fejlődésünk egy-egy nagy mozzanata kövült meg azokban. Évezredek óta letűnt korok szelleme szunnyad az óriási gránit tömbök formavilágában. Álmuk titokzatos és mégis sokat sejtet, a legfontosabbat: az emberiség akkori fejlettségének fokát, az emberiségnek a végtelenségben való folyton változó viszonyát, szóval: az akkori világnézetet. Ez a mindenkori művészetek forrása, alakító ereje. Forrása az építőművészetnek is, sőt megnyilatkozása ebben a legközvetlenebb, mert magában foglalja a feladatot és a szükségletet is. Kutassunk tovább azok után a lelki erők után, melyek az építőművészetet alkotják és fejlődésében irányítják. Ezek a megismerés, mely a művekben fellépő fizikai erőket felfedezi, továbbá az a művészi képesség, amely ezeknek az erőknek a szerepét szép formában kifejezi, megérzékíti. Világnézet, megismerés és művészi kifejező képesség az emberi lélekből induló művészetet alakító erők. Az éghajlat és földrajzi helyzet alakító befolyása földünk viszonyaiból következik. Magának a műnek szempontjából az előbbeniek külső alakító erők és körülmények. A belsők: a koronként dívó anyagok belső fizikai és kémiai erői, az anyag ellenálló ereje: szilárdsági viszonyai és viharálló képessége. Így alkotja meg lelkünk és az életünk körülményei a nagy korok építőművészetét. Ez azonban csak a születés. Az építőművészet élete és értéke abban az etikai hatásban nyilvánul, amelyet korára gyakorol: A természet örök erőinek és törvényeinek méltó művészi formában való megérzékítésében önkéntelenül gyönyörködünk és felemelkedik lelkünk azok fönségéhez. Másfelől a remekmű a kora és az egész emberiségre való visszahatásában felkelti, általánosítja és megerősíti a benne megnyilatkozó uralkodó eszméket, az uralkodó világnézetet. Ez a hivatás annál nehezebb, minél kevésbé hozzáférhető — már természeténél fogva is — egy-egy művészet és valamennyi között talán a legnehezebben hozzáférhető az elvont formákban megkövült építőművészet. A jövő építőművészetének hivatása útjában még egy nagy akadály áll: Érzékeink annyi ezer éven át megszokták az eddig uralkodó anyagnak, a kőnek, egyszerű és csekély szilárdságából kialakult formáit. A kő szilárdságát már átérezzük, meg tudjuk ítélni. A betonban és vasban működő ötször meg százszor akkora erőket azonban még nem érezzük át, nem hisszük el. Ebből azután az következik, hogy az új művek karcsú, de sokkalta biztosabb vasbeton építőelemei nem keltik fel bennünk a biztosságnak és ünnepélyességnek azt az érzését, amit a tízszerte vaskosabb - de tulajdonképpen gyöngébb - kő szerkezetek. Mi, akik számítjuk, a próbaterhelésekből tudjuk és szemeinkkel látjuk, hogy mily óriási terhet, igénybevételt bírnak el az új anyagok, egy-két évtized folytonos munkássága után már átérezzük valamennyire az új anyagokat a bennük működő ellenálló erőkkel. Egy-egy valóban jól és szépen megoldott művet, ha karcsúbb is méreteiben, épp olyan, sőt még inkább biztosnak és monumentálisan szépnek érzünk, mintha kőből volna. Ilyen lényeges változáson ment át az építőművészet — mint később rátérünk — a rómaiak korában. Megkezdhették a boltozatokat. Tudták, hogy a görög szerkezetektől eltérően ferde oldalnyomások is vannak, de azt még nem érezték át; ezer év múltán már átment a közérzésbe és megtalálta kifejező formáját a román és gót művészetben. Sok esztendő fog tehát elmúlni addig, amíg az új anyagokat és különös szilárdsági viszonyait teljesen átérezzük, és amíg az emberek összességére is legalább olyan irányú hatásuk leszen, mint arra a néhány alkotó művészre. Tekintsük át röviden a művészet történetét és ügyeljünk arra, hogy a nagy művészetet alkotó korokban mennyiben nyilatkoznak meg ezek a külső és belső alakító körülmények. Emlékezzünk az emberiség bölcsője — India — ősrégi, több mint tízezer éves gránit műveire és pagodáira. A föld közelében az egymásra halmozott fantasztikus elemek ijesztően eltorzított földi formákból szövődnek össze. A magasba nyúló kupolákat és tornyokat azonban teljesen elvont formaelemekből alkotta meg a dús képzelet. Amazokat a földi élet megvetése, emezeket a védtelenség és a Nirvána felé való sóvárgás sugallta. Emlékezzünk a többi ázsiai és az egyiptomi kultúrára. Művészetük világnézetükkel együtt folyton távolodik az indusokétól, hogy végül a nagy görög kor művészetében a harmonikusan szép földi életet fejezze ki. Képzeletük az élet szimbólumait és isteneiket is földi formákban alkotta meg. Remekműveikben és templomaikon általánosan jellemző a vízszintes — a föld színével párhuzamos — kifejlődés. Aminthogy képzeletük és világnézetük, úgy művészetük sem emelkedett fel a földről, de műveiben harmonikusan szépet, szinte tökéleteset alkottak. A többi külső alakító körülmény, a működő erők felismerése és azok művészi kifejezése évezredeken át folyton fejlődött a görög művészet tökéletességéig. Mindkettő szorosan összefügg a belső alakító körülményekkel: az anyag szilárdsági viszonyaival. Az indusok, egyiptomiak és görögök építőanyaga a kő volt, művészetük kőbe van teremtve. Az eddig felemlített alakító körülmények korok és fajok szerint különbözők, az évezredek során át mindannyian változók voltak, csak egy volt állandó: az anyag belső ereje, a kő egyszerű nyomó szilárdsága. Ez volt tehát az építőformáknak évezredeken át tartó fejlődésében a legáltalánosabb és a legmélyebben gyökeredző alakító körülmény. Az őskori pillérek hézagosztásai vízszintesek. Az asszírok óriási kőtömbjei is csak vízszintes és függőleges síkokkal vannak határolva. A felfekvés mindenütt vízszintes a függőleges nyomás átadására. Az ókor műveiben az erők szereplése igen egyszerű és világos volt. A tető és párkány gerendái egy-egy ponton összefutottak és átadták függőlegesen a súlyukat a széles oszlopfőre, az összegyűjtve azt, az oszloptörzsének adta tovább, amelyeknek sorai a szélesen elterülő lépcsőzeten nyugodtak. A külső erő, a tetősúly megterhelése volt, ezt megbírta a kő, a nyomásra való igénybevételnek ellene állt a szilárdsága, az egyszerű nyomószilárdsága. A görög dór oszlopfő fönségesen komoly ünnepélyes formájában a terhelésnek és ellenálló nyomószilárdságnak már majdnem tökéletes kifejezését látjuk. Az anyag rugalmas nyomószilárdsága nyilatkozik meg az annyira bájos, szinte nőiesen finom jón oszlopfőben is. Ha az ókor építőművészetének ezeket a szerkezeteit és az azokban működő erőket élesebben megfigyeljük, még egy igen fontos jellemvonást találunk: a terhelés iránya mindig függőleges. Ezt éreztetik az említett kőosztások is. A függőleges terhelés számtalan párhuzamosan működő alkotó erőit a klasszikus művészet egyszerűségével valóban gyönyörűen érzékítik meg az oszloptörzsek kannelúrái, függőleges barázdái. Megállapított nézőpontjainkból tekintsük át a művészet történetének további korszakait is. A rómaiak kora nem hozott új világnézetet, de továbbfejlesztette pompázó nagy arányokban a görög formavilágot. Feltűntek a boltívek és boltozatok. A görögöktől átvett elemeket változatosabbá, hatásukban gazdagabbá tették. Lényegében nem változott meg semmi sem. Az anyag, a nyomószilárdság ugyanaz maradt, csak éppenhogy a terhelés iránya változott. A boltozatokban és a támasztó elemekben fellép a ferde nyomás. A rómaiaké azonban nem volt az alkotás kora. Hiányzott az új ferde erők felismerése és a művészi kifejező képesség. A szélső boltívek ferde oldal nyomásait ugyanolyan oszloppal fogták fel, amelyekben a görögök éppen a függőleges erőket oly gyönyörűen megérzékítették. Ezer évvel utóbb a keresztény művészet bontakozott ki a román és gót korban. Ez volt az utolsó nagy teremtő korszak. Megváltozott a világnézet. Az emberi lélek ismét felemelkedett a földi vonatkozásokból a végtelen mindenség és az örök élet felé. A mennybeli egy Istenhez sóvárgó lelkek megteremtették az égbe törő remekműveket, a magas, túlfinomult arányokat és csúcsos íveket. Műveik kifejlődésének uralkodó iránya — teljes ellentétben a görögökével — a függőleges lett. Élesen megismerték az alkotásaikban működő erőket és irányukat — és az új korszak erős lelke megteremtette az új szerkezeti elemek kifejező, fönségesen művészi formáit.
Hogy szabatos legyek, az eddig mondottakhoz egynéhány megjegyzést kell fűzzek. Az ókornak voltak olyan építőelemei is, melyeket nem csak nyomásra vettek igénybe: a párkánygerenda és az ajtószemöldökkő. Ezek már behajlításra voltak igénybe véve. Aránylag azonban oly rövidek voltak, hogy szinte falazó kőnek tekinthetők. A kínaiak, perzsák és indusok műveiben felismerhetünk oly elemeket is, ahol a kitűnő minőségű kő és a lágy éghajlat alatt az anyag kohéziójával — a tömecseknek egymáshoz való tapadásával, összefüggésével — is számot vetettek. A sziklába vájt indus templomok, a lemezekből összerakott kupolák, a hosszabb, sőt néha áttört kőgerendák és párkánygyámok a nyomószilárdságon kívül lényeges kohéziót tételeznek fel. Végül a késői gót stílusban már oly elemeket is találunk, melyek határozottan húzásra vannak igénybe véve. Ilyenek a túlhajló boltozatbordák középrózsáinak kövei, az oszlop nélküli kettős ívek vállkövei és egyéb, a kő természetes szilárdsági viszonyait túllépő elemek. Az előbbeniekben említett nagy teremtő korok óta sok száz év múlt el többé-kevésbé értékes utánzásokban. A rennaissance-ok, a barokk és rokokó idők építői mélyebb megértés nélkül halmozták és keverték össze a hivatásukban és formájukban őszinte, nemes elemeket. Ebben a zűrzavarban tűntek fel az új építőanyagok és az építőművészeket nagy életkérdés elé állították. Láttuk, hogy sok ezer esztendő múlt el, amíg az építőformák a nyomószilárdság művészi kifejezését megtalálták a görög remekművekben. És elmúlt ismét két évezred, amíg a keresztény művészet ugyanezt a nyomószilárdságot a boltozataiban nem csak a függőleges, hanem az összes irányokban művésziesen megérzékítette. A mi feladatunk még sokkal nehezebb: Építőanyagainknak a vasnak és betonnak szilárdsága összetett, mert nyomó- és egyszersmind húzó szilárdsága is van. A tiszta betonban az egyszerű nyomó szilárdság a lényeges. Ezzel azonban a falakon és boltozatokon kívül semmi némű szerkezetet nem készíthetnénk, még gerendát sem. Képzeljük el, hogy a terhelés alatt a gerenda jól behajlik: ez csak úgy lehet, ha az alsó rétegek megnyúlnak, széthúzódnak, a felsők pedig összenyomódnak. Minél kevésbé enged az anyag, minél nagyobb a nyomó és egyszersmind a húzó szilárdsága, annál erősebb lesz a gerenda. A vasbeton gerendában tehát a felső nyomott réteget meghagyjuk tiszta betonnak, az alsó húzott rétegbe pedig belebetonozzuk a vasszálakat. Tudjuk, hogy ezeknek óriási húzó szilárdságuk van, tudjuk, hogy azok a gerenda alsó rétegeit annak hosszában összehúzzák, összefogják és ily módon az alsó rétegek megnyúlásának és a gerenda behajlásának ellenállnak. Ez a vasbeton elve.
Meg kell tehát találjuk azt a művészi formát, amely az erőknek ezt az összeszövődő játékát megsejteti, gyönyörködtetve megérzékíti. A jövő formavilága ilyképpen lényegesen el fog térni a múltétól. És számot kell vessünk azzal is, hogy nagy időbe telik, míg a klasszikus és a középkor tökéletességét elérjük. A jövő formavilágából mondhatnók sejtetnek valamit az elmúlt koroknak azok a művei, melyeknek anyaga szilárdsági viszonyaiban többé-kevésbé megközelíti a vasbetont. ĺgy az említett kínai és indus építőelemek, amelyek formájában a kő kohéziója mint húzó szilárdság érvényesül. Tudjuk azonban, hogy ez nem lehet mintánk, már azért sem, mert a kő húzó szilárdsága aránytalanul kisebb a nyomószilárdságánál. Feladatunkhoz már sokkal közelebb esik a fa építészete. Itt már jelentékeny a húzó szilárdság, tehát szerkezeteiben összetett igénybevétellel van dolgunk, mint a vasbetonnál. Két körülmény azonban örökké el fogja választani a két anyag formavilágát: az egyik az, hogy a fa húzó és nyomószilárdsága majdnem egyenlő, míg a vasbetonnál a vas-szálak elhelyezése szerint a húzott rész szilárdsága tíztől harmincszor akkora. A szilárdságok a különböző irányok szerint is eltérők. A másik elválasztó körülmény az, hogy a vasbeton alakja és mérete mind a három irányban (dimensióban) majdnem független. Ez olyan sajátság, amely egyedül a vasbetont jellemzi. Egy drezdai mennyezet képe szép példa erre az elvre. A mennyezet egybe van betonozva. A lemez a kazetták szegélyeivel együtt a felső nyomott vaskos tisztabeton réteg, ahol magára marad a gerenda, ez a vasbetétes, húzott keskeny réteg. Nagyszabású vasbeton alkotás a poroszlói vásárcsarnok. A fedelet tartó nagy parabolikus ívek csak vasbetonból lehetségesek. A vízszintes rácsos szelemengerendák igen érdekesek. A felső nyomott öv zömök, az alsó húzott keskenyebb és a közepe felé homorodó. Mindezek a vasbeton művek a bennük működő erők felismert irányai és nagyságai szerint vannak megszerkesztve. Megoldásaikban leplezetlenül őszinték, sőt érdekesek is, anélkül azonban, hogy szépérzésünket kielégítenék. A nagy korok remekművei is őszintén voltak megszerkesztve, közvetlenül, könnyen áttekinthettük az erők játékát, az építőelemek szerepeit, - de azon túl még gyönyörködtettek is. Szépek voltak. Ha a dór oszlop törzse helyébe mértani hengertestet állítanánk, a terhelést éppen olyan helyesen és őszintén venné át, de ugyanaz sudarasítva, entházis szerint faragva már szép is. Miben van tehát a különbség? Egy finom elváltoztatásban, abban az igen fontos csekélységben, amely a fényképet a művészi arcképtől elválasztja: az érző lélek kifejezésében. A sudarasításnak nem csak az a célja, hogy az optikai csalódásból eredő nehézkes hatást elkerülje. Az oszlop törzse felveszi a párkányzat súlyát. Hogy az ezt érző görög művészlélek a szemlélőben a hasonló érzést felkeltse: az oszlop törzsét sudarasította az entházis ruganyos vonala szerint. ĺgy már érezzük, hogy a kissé domború törzs nyomásra van igénybevéve és érezzük azt is, hogy azt a nyomást ruganyos szilárdsággal el is viseli. A dór oszloptörzsön még egy fontos jellemzést találunk: a biztos állás jellemzését. A felső átmérő valamivel kisebb, mint az alsó — csak egy ötödrésszel — , de a görög művész elérte a törzs megnyugtató hatását. Be kell tehát ösmernünk, hogy az eddigi vasbeton műveink formavilága nem eléggé kifejező, nem művészi, nem él. Sejtetnünk, éreztetnünk kell műveinkben a természet örök erőinek játékát. Érdeklődve és gyönyörködve kell lássuk, mint a gótikus dómban, hogy adják át terhüket a boltmezők és boltsapkák játszi könnyedséggel az összefonódó bordákra, szinte gondos szeretettel hordja azokat az anyaboltöv, amely biztonsággal nehezedik a komoly, hatalmas és ünnepélyes pillérekre. Mi is meg kell találjuk annak a kifejezését — a mi világnézetünk formáiban, ahogy a vasbeton bordák, gerendák és ívek felveszik terhüket, ahogy tovább adják a nagy rácsostartókra és oszlopokra, amelyek azt látható nyugalommal és biztonsággal hordják. De hogy érzékítsük meg a holt, merev anyagban az összeszövődő és összebogozódó húzó- és nyomóerőknek ezt az örök küzdelmét? Hiszen az erők és a szilárdsági viszonyok tulajdonképpen teljesen elvont fogalmak! A testvér képzőművészetek felelnek kérdésünkre: a cselekmény ábrázolása által. A festő és szobrász a történet, a mozgás egyetlen pillanatát keresi, de mindig a legjellemzőbbet és ez az utolsó pillanatok egyike. Képzeljük el mármost, hogy ruganyos anyagból való oszlopot megterhelünk és végre összerogy. Közvetlenül az előtt kissé összenyomódik az anyag minden irányban kitérni igyekszik: Kidudorodik. A hengertest kidomborodik. Ez a pillanat és ez a forma jellemzi a nyomást. A jövő építőművészetét kialakító legfontosabb erő — az új világnézetünk — még erős izzásban van. Úgy érezzük, hogy nemsokára fellobog és lelkünket bevilágító tüze sokat magába olvaszt a görögök harmonikusan szép életéből, az első keresztények emelkedett lelkivilágából és korunk tudományának igazságaiból. Az általános fejtegetés után térjünk a részletekre. Műveim tervezésénél arra törekedtem, hogy a vasbeton formájában annak különös jellemző sajátosságait kifejezzem. Munkásságom közben találtam néhány vezérelvet, amelyeket megvalósított példákon óhajtok bemutatni. Ha a szerkezeti elemeket a lehető legkevesebb anyaggal oldjuk meg, tehát csak a húzott részekbe helyezünk szerkezeti vasat: úgy a nyomott részek keresztmetszete átlag hússzor nagyobb lesz., mint a húzott részeké. A nyomott rész tehát zömök, vaskos, a húzott rész keskeny, vékony lesz. Ez az első elvünk. Ha ruganyos anyagból való hengert széthúzzuk, az elszakadás előtt kissé megnyúlik. Az anyag tömege majdnem állandó marad: tehát a nagyobb hosszúságra megvékonyodik, behomorodik. Ez a pillanat és ez a forma jellemzi a húzást. Ez volna tehát a második főelvünk. Tulajdonképpen nem is új. Láttuk, hogy a görögök is így fejezték ki a dór oszloptörzs nyomását. Igen megnyugtató az, hogy ma — csupán lélektani és szilárdságtani igazságokból következtetve — ugyanahhoz az eredményhez jutunk, ahova évezredek előtt — a művészi formaképzéssel — a finom érzékű görögök. Ezek csak olyan igazságok lehetnek, amelyek emberi lelkünk legmélyén gyökeredznek. Azígy talált második elvünk szerint a nyomott elemek, tehát a vasbeton oszlopok, a rácsostartók felső övei domborúan, entházissal formálandók, a húzott elemek a kötők, a rácsostartók első övei stb. homorúan - nív entházissal - formálandók. Ezek a görbék az egyenestől azonban csak kevéssé térhetnek el, hogy a vasbetívós és merev anyagát helyesen jellemezzék. Engedjék meg uraim, hogy bemutassam azokaísérleteimet, amelyekben az eddig talált elveket megítottam. A veszpréínház összes mennyezete, tetői, lépcső- és páholy-szerkezetei, valamint nagy ablakai vasbetonból valók. A páholyok lemezét gyámok tartják. Lényegében véve rácsostartó a magyar nép formavilágából kialakult és kifinomodott vonalakban. ített fa idomdarabokítottuk össze, aínen csömöszöltük és megkeményedés után szemcséztük. A formálásnak ez a módjíkok és az elevenebb körvonalak által. A páholyok szerívesen behúzódó könyökkel szinte az egészet a falba beköti. A gyámoknak mint értékes szerkezeti elemeknek kiképzésével bátran elhagyhatjuk a felületre ragasztítéseket. A vasbeton különös szilárdsági viszonyai azígy nem is szép. A többtámaszú vasbeton tartók éppenívánják, hogy ított felületen feküdjenek fel. A ítottam és fent a közepe felé összehajló oíván. Az alsó gerendáknál nincs szükség semmiféle ívét ítse: lefelé tehát szétágazik. Elhagytam a pergola oszlopainaítése, az állásukban valóítás, mint a csekély teher felvételének mítése. Ha az oszlopsív begörbülne, mintegyív alsó bütykeiítani. Egy további vasbeton elv abban állana, hogy a szerkezeti elemeket, mint gerenda, borda, gyám és oszlop, emeljük ki a térelválasztó vagy lefödő elemekből. Ezért képeztem ki a páholyok gyámjait és ehhez hasonlóan a ki erkélyek és a főpárkány gyámjait is. A főpárkány és erkély lemeze sima-alárendelt szerkezeti elem. Ilyen az egyenletesen kiképezett könyöklő felülete is. Csak a sarkon fogják meg a zömök kis pillérek. A szellőző kürt meg kémény vasbeton feje nem árulítja a kürtőt. Amennyire fontos a lényeges erőknek — a főszereplőknek — határozott jellemzése, éppen oly szükséges, hogy a kisebb szereplőket és erőket elhanyagoljuk. A sima nyugodt lemez vagy az egyenletesen továbbfonódó áttört anyagban fellépő apróbb erőket már nem szabad jellemeznünk, ezek adják az erők küzdelménínjátékában a szerény hátteret. ĺgy fogtam fel az ablakokat is. A vasbeton egyenletes hálót alkot, hogy az ablak felületét beüvegezhessük. A háló körvonalíkban maradnak, — de a sima homlokzaton díszítő hivatásukhoz képest gazdag körvonalakkal. A sínház fűtése és szellőzése központi, az ablakok nyitása tehát szükségtelen. Az üvegtáblák a betonbordák külső és belső hornyaiba vannak beragasztva és légmentesen zárnak. Minítettem, az ablakok bordáinak formai megoldása nem az erőktől, hanem tisztára az ott sítettem. Csak ínház ítőművészetnek évszázadokra volt szüksége, hogy egy-egy új erőviszony tökéletes formában kifejeződjék. Talán a mi feladatunk is évszázadokra szól. Addig pedig törekedjünk arra, hogy az új anyagok szilárdsági viszonyait minél világosabban jellemezzük, műveink a mi népünk formanyelvén beszéljenek, és azokban a mi korunk gyermekeinek lelke, a mi világnézetünk tükröződjék. Medgyaszay István
55. Medgyaszay István: A veszprémi színház 1908
56. Az előcsarnok
57. A páholysor a vasbeton erkélytartó konzolokkal
|
|
|
Az emlékhelyen megtekinthető fotók katalógusa
— BELÉPŐ —
— HALL —
Medgyaszay íróasztalával és saját tervezésű rajzállványával 1902-ből. A tárlóban irodalmi szemelvények. Terve szerinti: magyar ítőművészet emblémájával.
— SZALON —
A rárósi r.k. Sírbolt-templom makettje, 1:50. A vitrinben Medgyaszay emléktárgyai s kitüntetéseiből.
— LÉPCSŐHÁZ —
— HÁLÓ —
Medgyaszay tervezte hálószoba bútorok. Habosjávor. Századelő.
|
|
|
