Életemben eloször 1982-ben zenéltem utcán Münchenben. Egy magyar néptáncegyüttes kísérozenekarának tagjaként jártam ott. Valamelyik szabad délután a prímással sétálgattunk a Marien Platz-on, ami a város utcazenész paradicsoma. Sok fura pofát és csoportot láttunk.
Leggyakrabban énekes - gitárosokat hallottunk, de voltak nagyon is egzotikus eloadók fura hangszerekkel. Az egyik, talán dél-amerikai csapat pénzszedési ötlete nagyon tetszett. Maguk elott felállítottak egy míves perselyt; felette a felirat fluoreszkáló piros cizellált betukkel, hogy CASSA. A közönség pedig egy gyönyöruséges skarlátpiros szonyegen járulhatott odáig. Akkor éreztem rá, hogy lehet stílus is a dologban.
Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy mi is kipróbáljuk magunkat. Hosszas rábeszélés eredményeként ráállt a társam is a próbára. Elovettük a hangszereket és letettük a kollégám fekete kalapját a földre. Rögtön érezheto volt a közönség figyelme és egyértelmu szimpátiával való közeledése. Sajnos nem tudtunk teljes élményt adni, mert a bogos kolléga szégyellte magát igy kiállni. Kalotaszegi legényessel kezdtünk, ami a népzene és a néptánc egyik legkiemelkedobb mufaja. Pillanatok alatt hatalmas embergyuru vett minket körül. Valahonnan elokerült néhány lodörgo táncos is, akik hamar bekapcsolódtak a buliba. A szám végén hatalmas vastapsot kaptunk es hamar nem estek puhára az érmék a kalap fenekén.
Utána kalotaszegi csárdás következett. Ott már jobban hiányzott a bogo az esztamos friss csárdásban, de az emelkedett hangulat kárpótolt a zenei hiányosságért. Én akkor még elég kezdo kontrásnak számítottam, tehát igen csak kapaszkodnom kellett a zenei 1-et biztosító bogo hiánya miatt a friss esztam pontos megvalósításakor. Valahogy ennek is jó vége lett. Ekkor azonban vége szakadt a bulinak, mert a közönség soraiból rengetegen akartak velünk beszélgetni. Sokan kértek tolünk névjegyeket és kazettákat, amikkel persze akkor még nem rendelkeztünk. Tollak és cédulák után kutattunk és csekély nyelvtudásunkkal próbáltunk mesélni magunkról. Nagy és érdeklodo szeretettel vettek minket körül. Sokakat elhívtunk a másnap esti eloadásra így hozzájárulva a teltházhoz. Ezzel a két számmal több mint 100 DM -et kerestünk, amit rögtön az egész csapat társaságában sörökre és további jóérzésekre konvertáltunk.
Csak napokkal késobb gondoltam bele a dolgokba mélyebben: mit lehetne alakítani, ha az ember ráállna az ilyesfajta eloadásokra. Akkoriban nagyjából 18 évvel fiatalabb és lelkesebb voltam, tehát elképzelhetitek mekkora kedvem lett volna rögtön belevágni az életformába. Igen ám, de olyan világ volt, hogy az útlevelünk a munkahely személyzeti osztályán volt elzárva és nem akármikor mehettünk nyugatra. Meghívólevél és munkahelyi ajánlás is szükséges volt egy privát nyugati út lebonyolításához. Így az elképzelésem egy évtizedig csak álom maradt.
Két évre rá bekerültem az akkor már profi MÉTA zenekarba, amellyel két év alatt többször is jártam Németországban és néha mi is kiálltunk utcázni. A zenekaron belüli feszült hangulat miatt nem éreztem magam jól a borömben, így nem tudtam kelloképp felszabadulni. Akármilyen hihetetlen, a közönség megérzi az ilyesmit. A dobás sem volt olyan mint régen, így hamar el is ment a kedv, tehát abbahagytuk. Pontosan éreztem, hogy ez a csapat alkalmatlan az ilyen fajta megnyilatkozásra. Akkor már enyhült valamennyit a politikai helyzet, tehát nagyobb reménnyel várhattam a kello pillanatot saját zenekar alapítására.
Végül egyéb dolgok miatt eljöttem a MÉTA zenekarból '88 telén. Sok ismeros zenészt értesítettem szabad mivoltomról és '89 nyarának nagy részét a következo program szerint töltöttem el:
Kedd: Összetelefonáltam magam mellé egy jófej hegedust és egy bogost úgy, hogy valamelyiküknek legyen kocsija.
Szerda: Reggeltol délig rögzítettünk nálam a stúdiócskámban egy egyórás népzenei anyagot, amit jól tudtunk együtt játszani. Rögtön 12 fotót készitettünk magunkról a kertben. A negatívval leszaladtam a fotóshoz, hogy holnapra készitsen a legjobb képbol 50 darab kazettanagyságú fotót.
Csütörtök: Vettem 50 kazettát és 5 deckre átmásoltam 10 óra alatt az anyagot. Közben kiegészítettem a fotókat a kazettaborító többi részével, amire annakidején egyenként rápecsételtem hogy Folk music from HUNGARY, és a saját elérhetoségeimet.
Péntek-vasárnap: kora hajnalban indulás, Münchenben délelott engedélykészítés és délután már játszhattunk is. Ott az a rend, hogy hetente két napszakot lehet játszani. Mi a péntek délutánt és a szombat délelottöt kértük. A hivatalban mindenkirol külön kartont állítanak ki az útlevele alapján. Így mindenki regisztrált és ha valami disznóságot követne el, nem kap engedélyt késobb. Akkoriban az ellenorzés szombat délután nagyon jó volt. Laza. Így akkor is játszhattunk. Vasárnapra nem kellett engedély. Igaz, hogy akkor a népség sem pénzzel közlekedik az utcákon, ezért vasárnap délután hazaindulhattunk.
Ezeken az utakon már találkozhattam az árnyoldalakkal is. Egy váratlan esos idoszak például katasztrófaszámba ment. Néha csak az utazás közben derült ki valakirol, hogy alkoholista, így a másnapi felkelés és vele a bevétel is kívánnivalókat hagyott maga után. Általában azért mindig tetszettünk és jól esett a népség oszinte érdeklodése.
Kezdtem kialakítani jobb megjelenésünket. Egy nagy, szépen kihímzett széki kendot terítettünk a földre és arra raktuk ki a kazettáinkat nagybetus német szöveg kíséretében. Késobb csináltattam névjegyeket is. Elkértem anyámtól a használaton kívüli habüstöt, amit minden héten jól kiglancoltam. Hát, ha abba belesüt a nap, még nekem is van kedvem dobni bele. A dobás hangjáról meg egyenesen sokoldalas értekezést lehetne írni. Egy ido után becsukott szemmel meg lehet mondani, hogy mely érme landolt benne éppen. Ezen kívül bevezettem a fehér ing kötelezo használatát. Mindez sokat jelentett. Kezdtek különbözo bulikba is elhívni.
Így telt tehát a '89-es esztendo. Akkor már nem kellett meghívólevél külföldrol, tehát állandóan lehetett érvényes vízumunk. Recsegett - ropogott a birodalom minden eresztékében. A román eseményekre különös érdeklodéssel figyeltünk. Az 1989-es év utolsó heteiben fantasztikus volt látni az embereket Budapest szerte a fülükhöz szorított zsebrádiókkal.
Kitalálta az egyik prímás barátom, hogy rendezzünk gyujtést Románia megsegítésére utcazenével. Minden az ötlet mellett szólt. Hamar együtt volt a zenekar, a "SEGÍTS, HOGY SEGÍTHESSÜNK!" transzparens, alatta a nagy vöröskereszttel. Négy délután játszottunk, mindig más-más pesti aluljáróban.
A hatás leírhatatlan volt. Pillanatok alatt itt is kialakultak a nagy gyuruk és az emberek oszintén csodálkoztak magán a muzsikán is. Sokan kérdezték, hogy miért nem hallani ilyen jó zenét a rádióban ? Ezt speciel nem igazán értettem, hisz ekkor már elég sok táncházas anyag elhangzott a különbözo musorokban és a Sebo, Muzsikás és TÉKA zenekarok már elég ismertek voltak. Igen, de a nagyközönség, az átlagember talán most találkozott ennek a zenének az átüto erejével. Mi aztán téptük a hangszereket. Nagyon élveztük a helyzetet, gyorsan fogytak a kazetták és a névjegyek. Az üstöt pedig negyedóránként ürítettük egy vészesen telo diplomatatáskába. Az ASTORIA aluljáróból egyszer haza is kellett taxiznom kazettákért, mert elfogyott a tervezett mennyiség. Megjegyzem, hogy a taxis nem fogadott el pénzt a fuvarért amikor elmeséltem, hogy miért utazunk. Sot, egy ötkilóssal o is hozzájárult az adományokhoz.
Csoda dolog volt úgy kiszállni a kocsiból, hogy már föntrol hallani lehetett a többiek kemény muzsikáját. Leérkezve alig tudtam megközelíteni a hangszeremet. Közben valaki értesítette az akkori ötödik sebesség címu musort. Kijött egy leányka és nagyon buta kérdéseket tett fel. Másnap mégsem ment adásban, pedig kíváncsi lettem volna rá. A rendorök kéretlenül is segítettek. Harmadnap a Nyugati (akkor még Marx) téren este befutott egy Romániából érkezo vonat. Lyukas zászlókkal és síró-neveto emberekkel. Fantasztikus jelenetek zajlottak. A mai zenekarommal az egekbe vihettük volna a hangulatot a román és a cigányzenei repertoárunkkal. Akkor persze nem tudtam annál jobbat elképzelni, mint amit csináltunk. Minden este bevittük a pénzt a Vöröskereszt székházba, ahol ünnepélyesen megszámoltuk közösen. A néhány nap alatt 248.000 Ft gyult össze. 89-ben ez a mainál jóval többet ért. Akkor igazán pontosan éreztem, hogy két lábbal állok ezen a földön.
Egyik este a tv-ben nyilatkozott Iliescu, hogy januártól minden román állampolgár kap útlevelet és szabadon utazhat. Abban a pillanatban tudtam, hogy itt az ido.
Mai prímásomat Viktort már '85 óta ismertem. Többször jártam nála, o is két ízben nálam lakott egy-egy hétig. Sok felvételt készítettünk már közösen és népzenei táborokba is vittem. Népi repertoárját már ezzel a zenekarral is játszottuk. Tudtuk, hogy ottani lehetetlen helyzete miatt át akar telepedni. Nevezetesen a szülofalujában nem nagyon tartanak már hagyományos bálokat. A városi nagy együttesben pedig inkább kontrásként alkalmazzák csak, mivel balkezes és nem mutat jól az egyforma tartású hegedusök között. Zavar a fotókon is. Sokat mesélt az esküvozo zenészek igen kemény megélhetési körülményeirol is. Tehát most vagy soha.
Mondtam, hogy itt sem rózsás a helyzet. Most egy darabig szenzációszámba megy áttelepedése, de késobb nem hívják majd annyifelé. Voltak egyéb problémák is, amik az áttelepedésre ösztönözték.
Akkor legyen aminek lennie kell. A lelkem mélyén azért sajnáltam, hogy egy újabb értékes ember hagyja el a szüloföldjét. Lenne neki ott még teendoje. Felmerül ilyenkor mindig a szokásos gondolat, hogy innen talán többet tehet, de ezen csak én rágódtam, o már döntött. Ha már így van, akkor segítenem kell mindenben.
Pontosan tudtam, mit akarok tenni. Addigra kialakult kapcsolataimat felhasználva márciusra volt a tarsolyunkban egy holland, egy svájci és egy német meghívólevél, valamint mindegyik országban leszervezett koncertek is. Azidoben a Kelet-Európa iránt mutatkozó nagy érdeklodés miatt aránylag könnyu volt ilyen koncerteket szervezni. Külön szerencsénk volt az idoközben megtanult néhány román számmal. A román zene iránt hihetetlen és érthetetlenül nagy érdeklodés mutatkozott francia Svájcban. A nehézkes vízumbeszerzések után útnak indultunk. Akkor még nem volt cimbalmosunk sajnos. A felállás két hegedus, két háromhúros-kontrás és egy jó kemény bogos volt. Ez egy erdélyi mezoségi zenekari felállás.
Csak és kizárólag népzenét játszottunk. Elso kazettánkat a korábban leírtak alapján két nap leforgása alatt készítettük, de óvatosságból 300 darab fotót készíttettem. Viktor DACIA -jával és egy másik kocsival indultunk el. A DACIA persze Münchenben végképp lerobbant, így ugrott a hollandiai koncert és vele az odautazás is. Münchenben taroltunk. Eloször muzsikáltam hosszasabban valóban jó prímás mellett. Néha, amikor minden jól összecsengett zeneileg, komolyan mondom repültünk vele. Ha tökéletesen tiszták voltunk, úgy haraptak a kemény dúrok a kíséretben, hogy aznap egy centi hiányzott csak az üst tetejéig. Csodás napok voltak, csak Viktornak volt végig rossz kedve elvesztett vagyonkája, a DACIA miatt. Négy nap múlva átmentünk valahogy öten – nagybogovel! - egy kocsival Svájcba koncertezni. Nagyon jól sikerült az is. Utána viszont a másik hegedus és a másik kontrás szabadságuk elfogyván a kocsival hazamentek.
Mi ottmaradtunk hárman gyalog. Nem volt mit tenni, meg kellett keresni a hazaút árát. Kiálltunk az utcára. Pont havi nagypiac volt Lausanne-ban. Ami ott történt, szintén leírhatatlan. Szétszedtek minket. Mindenki nagyon kíváncsi volt ránk. Rengetegen meg akartak fogadni különbözo helyekre. Döbbenten szembesültem azzal, hogy itt kevesen beszélnek németül. Franciául semmit sem értettünk. Mégis valahogy bulikat kötöttünk le és amikor egy használt autókereskedés mellett vitt el utunk nyakunkban a bogovel, benéztünk. Számoltunk és három nap múlva vettünk Viktornak egy tíz éves Ford Granadát. Akkor o Romániába vámmentesen vihetett be kocsit. Mintha kicserélték volna ot. A hegedu is egész máshogy szólt a kezében. A piros lámpáknál pedig gyakran aggodalmas tekintettel csavartuk le az ablakokat, hogy csak nem állt le valamiért a motorunk? De a 6 henger megbízható halk zümmögése mindig megnyugtatott minket.
Hazafelé Viktor mondta, hogy legközelebb hoz egy cimbalmost, a Jóskát, akivel 20 éve együtt muzsikált odaát magyar és román esküvoket. Ez új távlatot nyithat a zenekarnak. Nagy lelkesedéssel vártam tehát az új tagot. Érkezésekor lett teljes a CIFRA zenekar. O magyarpéterlaki zenész, ahol nagy hagyományai vannak a cimbalommal való muzsikálásnak. O maga készít és javít is cimbalmokat olyannyira, hogy még a basszushúrokat is maga tekeri meg rézzel. Zongorahúrokat is készít. Szóval ezermester került közénk. Néha szükség is volt a képességeire.
Viktorhoz hasonlóan Jóska is nagyon fiatalon a városba került és megismerkedett ottani mufajokkal is. Találkozásunkkor én ortodox táncházas beállítottságú voltam. Nem szerettem a cigányzenét és az operetteket, keringoket, tehát mindazt amit új kollégáim a napi gyakorlatban évtizedek óta muveltek. Nekik a népzene csak kis részét tette ki ismeretanyaguknak és valahogyan ahhoz sem úgy álltak hozzá, mint mi pesti népzenészek. Sokkal szabadabban kezelték. Nekik nem volt szent a mufaj. Ugyanúgy "használták" mint bármi mást. Sok vita és nézeteltérés volt ebbol kezdetben közöttünk. Aztán nehezen megtanultuk mi pestiek Brahms 5. magyar tánc c. muvének a kíséretét. Magát a muvet különben Brahms csak feldolgozta, hisz o annakidején nagy élvezettel és tisztelettel hallgatta a cigány muzsikusokat. Amikor beidegzodött a kíséret, rögtön nem volt már olyan ellenszenves a mufaj. Régi igazság, hogy az ember sokszor azért nem szeret valamit, mert nem ismeri. Van egy másik mondás is, miszerint a jó zenész hasonlít a jó kurvához annyiban, hogy nem a saját élvezetét keresi a munkája közben. Ez persze nem rímel az eloadómuvészek individualista, önmegvalósító hozzáállásával. Szerintem a leheto legjobb eset, ha mind a két fél élvezi a dolgot. A mi esetünkben ez teljesült. Az elso lendülettel megtanultunk még néhány nótát, román hórákat és persze az elmaradhatatlan Pacsirtát. Sokkal de sokkal nagyobb érdeklodo közönségünk lett. Magam sem tudtam néha mit mondjak amikor kérdeztek, hogy milyen zenét játszunk. Épp az lett a taktikánk lényege, hogy kevertük a különbözo stílusokat, ezzel egyik ámulatból a másikba ejtve a tisztelt közönséget. Nagyon jó hatása volt egy kemény verbunkfolyamat után például a gyertyafénykeringonek, azután pedig folytatólagosan egy érdekes ritmusú moldvai zenének. Emiatt persze a szakma - mégpedig több különbözo is - orrol ránk.
Eszembe jut az a közhely, miszerint csak jó és rossz zene létezik. Mit mondjak? A közönségünk a maga módján letette a voksát mellettünk. Mégpedig minden külso befolyásoltság nélkül. Senki sem kényszerítette oket az üsthöz.
Akkoriban természetesen rajtunk kívül sok más zenekar is megindult. Rendkívül vegyes volt a felhozatal a rongyos lengyel szájharmonikástól a nagylétszámú profi orosz balalajka zenekarokig. A sok esküvoi meghívás miatt abszolváltuk még a nászindulót és egyéb keringoket is. Megtanulni semmit sem fölösleges. Láthattuk, hogy érdemes volt sok mindent egy lapra tenni. Persze meg kellett ismerni a jó helyeket, be kellett gyujteni a jó kapcsolatokat, de mindez szinte magától jött.
Teltek-múltak az évek. Minden tavaszra új és egyre nagyobb odafigyeléssel elkészített kazettákkal jelentkeztünk. Francia Svájc területen kezdtünk ismertségre szert tenni. Megtörtént például, hogy Genf egyik hídján Viktor fickós hangulatában átintegetett egy jobb csajnak a mellettünk elhúzó kocsiba. A lány elértve az intést, kis ideig matatott a kesztyutartóban, majd büszkén mutatta fel a legújabb kazettánkat. Az ilyesmi mindig jó érzéssel töltött el minket. Nem pazarlom a sorokat, de sok hasonló esetünk volt.
Csodás ünnep volt még az utolsó orosz katona kivonulása alkalmával megrendezett genfi magyarok összejövetele a konzulátus segítségével. Mi voltunk ott is a zenekar. Néhány közismert szám eljátszása után elszabadult a pokol. Vagy a mennyország ? Kis cédulák tömege érkezett a cimbalomra különbözo kívánságlistákkal és persze a tízesek - húszasok kíséretében. No akkor aztán össze kellett kapni magunkat. Legalábbis nekem, meg a másik pesti fiúnak. Volt ott az Isten veled édes Piroskám -tól a Bob herceg belépojéig, különbözo operett részletektol a magyar himnuszig minden. Hát kapaszkodtunk ahogy tudtunk. Annyi meghatódott embert rég láttam együtt. Hol van ez az érzés egy akármekkora szintis öröméhez, midon elégedett pillantást vet a kontója totáljára? Másik polc ez. 90 éves koromban is büszke leszek rá, hogy ott voltam.
A zenekar tagjai más-más világból érkeztek. Viktorék, az erdélyiek állandóan rettegtek, ha megjelent a rendor. Hamar kiderült, hogy idegenek elott nem szégyellik magukat, de a hazai ismerosök esetleges megjelenésétol mindig is tartottak. Romániában az ilyesmi gondolom a régi tartással rendelkezo emberek számára különösen szégyenteljes tevékenység lehetett. És milyen a világ! A legelso idoben Viktor mégiscsak összeakadt a falujuk régi grófjának unokájával. Hírbol és fényképrol ismerhették csak egymást, mégis örömteli és nem szégyenteljes volt a találkozás. Mi pestiek persze egész máshogy álltunk és állunk a kérdéshez. A magam részérol semmilyen szinten nincs szégyenérzetem. SOT!
Büszke vagyok, hogy nem kell ezerféleképp megalkudnom és részt vennem az otthoni kisszeru csatározásokban. A teljes szabadság is gyönyörködtet. Mindez természetesen nem lenne megvalósítható jó zenészkollégák nélkül. Végül is szükségünk van egymásra. Úgy szoktuk mondani tréfásan, hogy az erdélyiek muzsikálnak, én szervezek, a bogos meg vezeti a kocsit.
Megítélésünket és saját jóérzésemet is nagyban befolyásolja mindenkori megjelenésünk, tehát az IMAGE. Alapvetoen ez különböztet meg a mindennapi kenyérért muzsikálóktól. Mi mindig fekete-fehérben játszunk. Hamar kialakult, hogy a cimbalom elotti kisasztalunkra kitett kazetták és szórólapok önkiszolgáló módón fogynak. Néhány év alatt kiderült, hogy a legjobb helyeken tuzo nap van, ezért vettünk egy fehér, három négyzetméteres napernyot, ami állandóan velünk van és fokozza a cégszeruséget. Mindig érvényes engedéllyel játszunk. Az engedélynek megvan az az elonye is, hogy magabiztosságot ad. Védelmet nyújt egyben az engedély nélküliekkel vívott konkurenciaharcban is. A kisasztal különben azért is nagy ötlet volt, mert az idosebbek nem hajolnak le kazettavásárlás miatt a földre helyezett tokig vagy a korábban leterített szépen kihímzett kendoig.
Zenénk is megváltozott némiképp. A hangos külvilág ellenére visszavettünk a hangerobol és kezdtünk egyre civilizáltabb darabokat is megtanulni. Ha valami szép zenét hallanak az emberek, közelebb jönnek és jobban odafigyelnek. Nagyjából három év alatt alakítottuk ki végleges arculatunkat. Nem szívesen változtatnék rajta, mert bevált. Tízévi muködés után azt hiszem ezt elmondhatjuk.
Igen fontos szerepe van sokat csiszolt szórólapunknak is. Egyik oldalán rövid ismerteto olvasható franciául és németül a tevékenységünkrol. Alatta szerepelnek elérhetoségeink az utóbbi idoben e-mail és honlapcímünkkel. A másik oldal pedig egy kitöltetlen szerzodés négynyelvu formanyomtatványként megoldva. Ezt kitöltve elozetes megbeszélés után érkeznek a FAXok. Így jönnek a bulik. Megjegyzem, hogy állandóan azon töröm a fejem facér szombatokon, hogy hány helyen hiányzunk épp most. Ennek jegyében két éve ott forog a kisasztalunkon egy szépen elkészített menyasszonyka jó irányba terelve az elottünk elhúzó fiatal párok és szüleik gondolatait. A grillsüto motorra szerelt készség különben nem várt fordulatot hozott, mert egycsapásra a kisgyermekek kedvence lett. Minden egyéb elorevivo ötletet szeretettel fogadunk. Tehát mi teljes egészében ráálltunk erre az iparra.
Mint bármilyen más tevékenységben, a zenében is több a szürke hétköznap, mint a különleges élményeket hozók. Mi 1990 óta foglalkozunk utcazenével, megismertük a legjobb helyeket és nyilvánvaló, hogy ott játszunk a legtöbbet. Ebbol egyben az is következik, hogy látásból már ismerjük az ott naponta járkáló közönséget. Nagy áttörés volt, amikor kiderült, hogy Lausanne-ban a pályaudvaron nem tilos a muzsika. Ez kivétel. Természetesen minden zenész ott akar játszani, mert mindig más és gyorsan változó a közönség. A sok veszekedést megelozendo, bevezettük a listás rendszert: mindenkinek egy órát van joga játszani. Ha kevesebben vagyunk, akkor nyilván többet is. Listaírás reggel, vagy elozo este van. Mindenki készít magának egy másolatot, a topéldány pedig ki van ragasztva egy mindenki által ismert helyre. A listát egy szintén utcazenész helybeli 50 éves csaj, a Regula állítja össze. Szegénykém kistermetu gnóm és antizenész fuvolán és pánsípon. Neki a kinézete miatt dobnak. Különben jó szívu teremtés és mivel van telefonja, az indulás elotti nap felhívom és megbeszélem vele, hogy érkezésünk napján már szerepeljünk a listán és így játszhassunk.
Egyéb lehetoségek: egész nap lehet muzsikálni a város sétálóutcáiban. A környezo kisvárosok valamelyikében minden nap van piac. A francia svájci ember nem csak vásárolni jár piacra, hanem társadalmi életet is ott él. Találkoznak, csevegnek, a gyerekeket legeltetik és persze vásárolgatnak is korzózás közben. Délben aztán bezár a piac, de a városközpontban indul a nyüzsgés. Kora délután holtido van, bár néha akkor történnek a legváratlanabb dolgok. Alapszabály, hogy az utcazenész akkor biztosan nem keres, ha nincs jelen. Ezért érdemes minél több idot játszani. Délután ismét jó a város az áruházaknál, vagy a pályaudvar. Estére pedig gyakran bejön valamilyen ünnep, ami aztán bármi lehet. Játszottunk már öregek otthonában, iskolában, bolondok házában, céges banketten, alagútavatáson, kiállításokon, politikai gyuléseken, orvosi konferencián, aperitíven, koncerteken, termékbemutatókon, vásárokon, születésnapon és még sok helyen, de legjobbak az esküvok. Ott biztos jó a kaja és általában megbecsülik az embert. A legtöbb napot mégis csak az utcán töltjük.
Játék közben nem kell már mindig a zenére figyelnünk. Bár tizenvalahány órás repertoárunk van, annyit játszottuk már a számokat, hogy közben bátran elkalandozhatnak a gondolataink. Mondjuk ilyenképpen:
Minden sokszínuség ellenére kell a türelem, mert elmúltak az elso idok, amikor ismeretlenek voltunk. Vannak napok, amikor ha fejre állunk sem csörög az üst ahogy kéne. Ezeket a napokat is át kell vészelni, ugyanúgy mint az esos idoszakokat. Aznapra csak a pályaudvar marad mint játszási lehetoség. Ilyenkor szoktuk körbejárni az üdvhadsereg üzleteket és reménykedünk a jó ido beköszöntében.
Központunk francia Svájc egyik fovarosa, Lausanne. Ennek több oka is van. Az emberek barátságosak, nehéz megszerezni az engedélyt, ugyanakkor meglehetosen szigorú az ellenorzés. Emiatt aránylag kevés a konkurens zenekar. Végezetül itt sikerült jó feltételekkel lakást szerezni. Ez a város Svájc egyik legnagyobb kantonjának a központja, az itteni engedély tehát nagy területen érvényes. Még kantonon belül is eltérnek a játékszabályok. Például NYON várost már nyolc éve ki akartuk próbálni, amikor kerek perec megmondták, hogy itt tilos a muzsika. Aztán történt egyszer, hogy épp itt kellett játszanunk két este egy étteremben és elég keveset is fizettek. Mondtam a fonöknek, hogy csak azzal a feltétellel vállaljuk, ha elotte három napra engedélyt szerez nekünk. Sikerült neki. Késobb kiderült, ha valamely üzlet ajánlásával megyek a rendorségre, akkor szabad a pálya. Az utóbbi négy évben így csumáztuk le ezt a várost.
Genf külön kanton. Fejenként és naponta 10 CHF az engedély. Elso alkalommal fotó szükséges és egy tekintélyes kérdoívet kell kitölteni franciául. Háromhavonta 10 alkalommal lehet ott játszani, hangzóanyagot árulni tilos. Gyakorlatilag egy Váci utca forgalmú hosszú villamos járta úton érdemes játszani. A piacokon tilos. Nekünk néhányszor sikerült, mert maguk az árusok álltak ki mellettünk amikor jött a rendor. Genfben minden második ember külföldi. Nagy a járás és reggel 11-ig jó a dobás. Gyakori a francia frank. Bulik felszedése miatt érdemes ott játszani.
Bern a fováros, egyben külön kanton. Egy-két ember bármikor játszhat engedély nélkül. Rengeteg koldus van és sok nyomorult szlovák hegedus. Nagy zenekar kedden, csütörtökön és szombaton játszhat a jó helyeken 12:15-13:00-ig. Ezért nem érdemes nekünk az egyébként drága engedélyt kiváltani. Beszéltünk egy szlovákiai magyarral aki lányokat ültet. Otthon fizet nekik egy hónapra 300 DM-et. Négy lánnyal elautózik Bernbe. Mindegyiket leülteti valami jó helyre, ölében egy kis CASIO szintivel, amibe néhány primitív dolog be van programozva. A lányok el tudják indítani hol az egyiket, hol a másikat. Szánalmasan néznek ki szegények, de a srác napi 600 CHF-et kasszíroz. Kocsiban alszanak, a lányok nem járnak iskolába. A jövojük? …
Zürichben jó kasszákat csináltunk '90-ben. Egy évre rá azonban betiltották a játékot a kábítószer kereskedelemre való hivatkozással. Most újra szabad játszani, de csak a Zürichi Tó partján, ahol az ördög sem jár - legalábbis a Banhof Strasse-hoz képest. Sohasem volt kedves város, túl nagy és ráadásul zajos, mert mindig építkeznek valahol.
St-Gallen jó hely. Csak engedéllyel lehet játszani és mindig 10 fokkal hidegebb van mint más városokban. Itt is sok a keleti koldus.
Luzern gyönyöru város, de csak délután 5-tol szabad a pálya, viszont nem kell engedély. Itt egyszer majdnem megnyertünk egy utcazenész fesztivált és a 8000 CHF-es fodíjat, de a polgármester fia vezette városi profi fúvószenekarnak nagyobb szerencséje volt, pedig a fodíjból lehetett volna venni egy kisbuszt. Így maradt a "bunda".
Olasz-Svájc egy más világ. Csak határozott idopontokban szabad játszani és nem egyértelmu a szabályozás, sok függ a rendor személyes jó- vagy rosszindulatától. Egyébként mindenhol nagyon szuk a hely, ami az üzletmenet miatt jó lenne, de a forgalmat zavarnánk.
Néha átruccantunk a közeli Franciaországba. A közönség nagyon lelkes. Dobálják is az aprót rendesen, de összeszámolva meg kell a szívnek szakadni, hogy miért nem maradtunk inkább "otthon".
Németországban csak a kisvárosokból és Münchenbol vannak jó emlékeim. Frankfurt, Ulm, Mainz, Köln és más nagyobb helyek kissé lelketlennek tuntek nekünk. Általában sok a csóró zenész és a munkanélküli.
Más kollégák, akik Olaszországban utcáztak hónapokig, azt mondták, hogy reggel és este van értelme játszani. A nép érdeklodo, de kétszer kirabolták oket és általában nehéz jó helyet találni a zsúfoltság miatt.
Angliában pedig annyi a különösebbnél különösebb produkció, hogy az emberek elfásultak már az utcazene iránt. Azért én kipróbálnám. Kíváncsi lennék, hogy mi a helyzet Japánban? A februárt ott fogom tölteni egy profi táncegyüttessel és a Szászcsávási Zenekarral. Ha lesz lehetoségem, biztos kipróbálom valahogy az ottani utcákat. Ha fiatalabbak lennénk, biztos kipróbálnánk meg Ausztráliát. Az csak a bökkeno vele, hogy oda legalább négy hónapra lenne érdemes kimenni.
Fiatalok ! Tiétek a jövo ! Úgy volt, hogy a miénk lesz.
Muködésünk során láttunk és hallottunk rengeteg érdekes utcai produkciót. Ezekbol válogatva mesélek néhány jó és ötletes kollégáról pár sorban.
Nyomban szoktunk látni egy dupla szekrény nagyságú néger csávót, aki egy szál hegeduvel muzsikál. Néha a kíséret a lábához tett magnóból szól. Nagyon tisztán és érthetoen hegedül. Szimfonikus zenekari tag.
Lausanne egyik ismert pályaudvari muzsikusa Olga, a novoszibirszki lány. A nyári szünet három hónapjában hegedül klasszikusokat és örökzöldeket gyönyöruségesen, akkurátusan kitett kottából. Az év többi kilenc hónapjában a novoszibirszki állami balettintézet nagyzenekarának hegeduse. Repülovel közlekedik és hegedutanítással is foglalkozik.
Reguláról nem lehet megfelejtkezni. Írtam már róla. Olyan, mint a notredami toronyor, csak noben. O állítja össze a pályaudvari listát. Pánsípon és fuvolán antizenél egész évben. Augusztusban mindig Görögországban nyaral, valamint vasárnaponként sem "muzsikál". Ha nem dobnak neki jól, kiabál az épp arra járókkal és a kisebb érméket a gyengén adakozó után dobja különbözo szitkok kíséretében.
Jurij az orosz gombosharmonikás virtuóz. Hatalmas méretu és hangú hangszeren Bachot és egyéb komolyabb muveket játszik, világslágereket nem nagyon. A PÓDIUM DUÓ-s anyagot odaadtam neki, amit háromszor meg is köszönt és azóta játszott is már róla valamit.
Hozzánk kissé hasonlító magyar zenekar volt a KALAPOS. Magyar népzene mellett játszottak még ír és zsidó népzenét is. Mindig megújulni képes fiatalabb zenekar voltak ok és korrektségen alapuló oszinte jó viszony volt köztünk. Ok azért hagyták abba 2002-ben, mert szerintem túl sok idot töltöttek kint évente, másrészt az utolsó idoszakban túlságosan sok tagváltozás volt náluk és emberi problémák is voltak a zenekarban.
Meg kell emlékezni Sárközi Józsefrol, aki ütos. Soforrel, egyben segítojével járt. Kipakolt maga elé egy zöld szonyegre kb. 50 darab különbözo magasságig vízzel feltöltött és ügyesen elrendezett üvegedényt. Ütovel játszott rajtuk egy jó cimbalmos zsenialitásával. Magnókíséretet használt a hatás fokozására. A produkciója brilliáns. Volt régebben a Friderikusz musorában is, bár szerintem ott nem kapott annyit mint egy jó svájci szombaton. Megérdemli. Képzeljétek, a legismertebb örökzöldekbe direkt beépít hibákat de úgy, hogy jobban jön ki belole, mintha egyszeruen helyesen eljátszotta volna a muvet. Zseni a gyerek, de kazettát és CD-t nem akar csinálni. A haverja szerint nincs türelme. Teheti. 2000 óta o is idehaza muzsikál. Elofordul a Nyugatinál, a Moszkva téren, de az Örsön is láttam már. Azt mondja, jobb idehaza.
Láttunk nemrég egy profi kintornást. Tekeréssel csak némi áramot fejleszt. A szokásos lyukacsos papírszalag nála már a múlté. 2.1 gigás wincsi van a gépében és az egész cucc belseje MIDIzve van. Mikrofonba énekel hozzá. Az összhatás jónak mondható.
A „csótányok”. 2000-tol nagy mennyiségben érkeznek svájcba szlovákiai magyar cigányok. Legtöbbjük szó szerint koldul. Toprongyosak, sokan szinte egyáltalán nem tudnak zenélni. Egy kissé jobban kinézo zenekar aposztrofálta csótánynak honfitársait. A szó találó, mert az utóbbi idoben nagy tömegben érkeznek, foglalják a jó helyeket anyagi konkurenciát jelentenek és véleményem szerint hosszútávon veszélyeztetik az utcazene létét. Kérdés, vajon a hatóságok meddig engedik e toprongyos réteg jelenlétét a civilizált Svájc közterületein ? Miként szelektálhatóak az engedélyezendo produkciók ? Ez a társaság maffiaszeru szervezet. Gyakran buszokkal érkeznek és valószínu, hogy az „utaztató” jár közülük a legjobban.
Végül a legzseniálisabb pénzszedési módszer: Genfben láttuk a kissé lepusztult rozoga pofát, aki szintén kintornás, de a o még a régi fajtából való. A produkció után a vállán addig illedelmesen ülo (azt hittük kitömött) de idomított madár elkezd röpködni és a kezekbol a csorével kiszedegeti a pénzt és viszi a gazdihoz. A gyerekek meg vannak veszve a boldogságtól, ha az o kezecskéjükbol is kicsípi az ügyes madár az aprópénzt. A gazdi is ügyes lehet, hogy így betanította a madarat.
A bölcs kínai közmondás szerint „Nincs olyan hosszú, aminek egyszer vége ne lenne.” 2008 novemberében mi is abbahagytuk a Svájcba járkálást és vele az utcazenélést is. A döntést több, egyidoben jelentkezo ok idézte elo. A végefelé talán túlságosan is ismertek voltunk. Hiába hoztunk új számokat, a hangzásunkat mi sem tudtuk megváltoztatni. Másrészt az elmúlt húsz év alatt nagyrészt kihalt az a generáció, akinek még jelentett valamit a mi zenénk. Egyre kevesebb volt a felkérés is. Hiába jelentkeztünk kilencedik CD-lemezünkkel, nem fogyott kelloképpen. A gyakoribb tagcserék sem tettek jót a zenekarnak, bár én mindig sokat vártam tolük, mert mégiscsak új színt hoztak a zenekarba. További komoly gondot jelentettek a hatalmas tömegekben érkezo koldusok. Ok zenei konkurenciát nem jelentettek, ám a rendorség miattuk adminisztratív eszközökkel tovább szigorította az amúgy is szinte teljesíthetetlen zenélési feltételeket. A végén már egy helyen csak 15 percet lehetett legálisan játszani, ami valósággal megfojtott minket. Kell legalább 10-15 perc ahhoz, hogy a kedves kör kialakuljon. Lehet rámenosen csak a legjobb számokat játszani, de az amolyan sáskajárás szeru hozzáállás. Nekünk semmiképp sem tetszhetett hosszabb távon. A Lausanne pályaudvar nekünk több mint 10 éve aranybánya volt, mert hosszú ido alatt elértük, hogy délután a legjobb idoszakban mi játszhassunk ott. Ezt zenei rangunkkal és viszonylagos nagy létszámunkkal érhettük el. Az utolsóidoben valami kintekunta szeru zenésszel aztán össze is kellett verekedni ezért a sok éve birtokolt helyért. A srác eltörte a fényképezomet, amikor fel próbáltuk venni az incidenst. Sajnos o jobban játszotta meg magát franciául az általam kihívott rendor elott. Így egy idore ezt a helyet is buktuk. Végül aztán a kegyelemdöfés az volt, amikor megszunt számunkra az a lakás, ahol az utóbbi idoben szinte állandóra berendezkedhettünk. Még az a lehetoség sem maradt meg, hogy a hangszereinket ott hagyhassuk. Így aztán közös elhatározással abbahagytuk a további küzdelmeket ott Svájcban. 20 év jelenlét után természetesen még egy ideig jönnek a különbözo felkérések, de valószínuleg ennek az életszakasznak legalábbis egyelore vége szakadt.
2009 júniusi hír, hogy Svájcon belül VD kantonban nagyot változott az utcazenészet engedélyeztetése. Interneten kell regisztrálni, majd a rendorség által visszaigazolt lapot kinyomtatni és azzal lehet jelentkezni a városi eloljáróságoknál konkrét engedélyért. Talán ez az új procedúra elriasztja egy idore a koldusáradat egy részét. Majd meglátjuk. A vak is azt mondta.
Magam egyre inkább itthon szerettem volna játszani. Érthetetlen, de a zenésztársaim azt mondják, hogy szégyellnék magukat. A környezet és talán a megítélés is szakadtabb, de a távolabbi jövot tekintve bizakodóbb vagyok.
A jelenlegi helyzet enyhén szólva is kaotikus. Legutóbb néhány évvel ezelott novemberben játszottam egy másik csapattal az árvízkárosultak megsegítésére. A helyzet sem volt annyira felkavaró, mint a '89-es román események alkalmával, de érezheto volt, hogy eltelt azóta kilenc esztendo. Az emberek érzékelhetoen jobban sietnek, több a megkeseredett arc, több a hajléktalan, a rendorök sem voltak segítokészek, sot a Blahán tolem szokatlan módon üvöltözni voltam kénytelen a velünk szemben intézkedni kivánó rendorrel és telefonon annak felettesével. A zene sem szólt olyan jól mert nem jött össze mindig a teljes stáb, de ha szárnyalt a zene, mindig érezheto volt az odafigyelés és a levegoben az a bizonyos vibráló feszültség, mint amikor valami történik. Összehasonlítva a kintiekkel, nekem szimpatikusabb a hazai közönség. Lehet, hogy kicsit savanyú, de a miénk. A magam részérol nagyon szívesen látnék és hallgatnék jó kiállású és jól zenélo csoportokat. A legjobb ilyen élményem az volt, amikor a PÓDIUM DUÓ-t hallottam a Deák Téri aluljáró Király utcai kijáratánál. Aki hallott a harmonikás-gitáros duóról, az tudja hogy mennyire profik. No ok sem szégyelltek kiállni. Ment is a CD-jük annak rendje s módja szerint. Nagyjából 1-2 percenként egy darab. Azóta is sajnálom, hogy csak az egyiket vettem meg tolük.
Budapesten utcazenész engedélyt nem adnak ki. Az aktuálisan megjeleno rendor dönt. Kérdeztem a Pódiumos fiúkat, hogy tán szereztek mégis valahogy engedélyt? A válasz úgy szólt, hogy "barátunk a rendor" A barátság napi ellenértékét nem firtattam. Így megy ez nálunk sajnos.
Van jobb példa is. Szentendrén az önkormányzati hivatalnál lehet engedélyt csináltatni. Két ízben játszottunk így a fotértol tovább induló Y alakú útelágazásban. Nyáron szombatonként délelott és estefelé elég jó a járás.
Jó hely még nyáron Budapesten az elso kerületben a Mátyás Templom mellett az autóparkoló másik oldalán, bár ott is sok már a koldus az utóbbi idoben.
Essen még néhány szó a Dél-Amerikaiakról is. Ok nagy szegénységbol érkeztek. A hetvenes évektol kezdve nagy sikerrel játszottak Nyugat-Európa nagyvárosaiban. Színes, dallamos és ritmikus zenéjükbol jól meg tudtak élni. A nyolcvanas évek végén meginduló kelet-európai zenészinvázió miatt sikerük alábbhagyott. Ennek másik oka az, hogy húsz év alatt a nyugati közönség telítodött hangzásukkal, amiben nem igazán tudtak újat hozni.
Érdekes, hogy emiatt keletre menekültek. Eloször Budapesten jelentek meg az aluljárókban, késobb Szolnokon, Debrecenben, majd Albertirsa méretu kisebb helyeken is próbálkoztak több-kevesebb sikerrel. '95-ben jól emlékszem, hogy felismertem egy pánsípos srácot, akit azelott Genfben is többször láttam, bár lehet, hogy o jobban meglepodött engem meglátva. Tudtommal többen lakást is vettek már Budapesten. Az o helyzetük sem lehet rózsás ilyen kialakulatlan jogi helyzetben. Véleményem szerint minden a szabályzáson múlik. Ez is.
Eljön majd az ido, amikor az önkormányzatoknak lesz idejük ilyesmivel is foglalkozni. Sok probléma egy csapásra megoldódna, ha kelloen magas összegbe kerülne az engedély. Így eleve nem lennének életképesek a gyenge produkciók. A játszási idot lehetne limitálni. Így az ott lakók sem bolondulnának meg egész nap ugyanattól az eloadótól. Szerintem egy város arculatához hozzá tartoznak az utcai mutatványosok és muzsikusok is. Mindez azonban még a jövo zenéje idehaza.
Üdvözlettel, Bartha Ágoston
Ménesi út 59b 1118 Budapest Hungary
TEL/SMS +36 20 9 392397, drótos: (1) 3672085
agoston@musicart.hu SKYPE: barthaagoston
|
|
|